In English
Tartalomjegyzék
1956-ban, a forradalom után Erzsinél, a könyvtárban, megjelent Kardos László barátunk, a NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) alapítója és vezetője, és átadta neki Nagy Imre volt miniszterelnök gépirásos emlékiratait, megőrzésre. Akkor már Nagy Imrét letartoztatták, és 1958-ben kivégezték. Én azt mondtam Erzsinek, hogy tegye be a kéziratot valahová a sok millió könyv háta mögé, nagyon fognak örülni neki, ha száz év múlva valaki megtalálja. És Erzsi valóban elrejtette a kéziratot. Kardos Lászlót röviddel ezután letartoztatták és börtönben volt 1963-ig: a börtönben fiatal bűnözőket, tolvajokat és egyebeket írni-olvasni tanította, és sikeresen rávette őket, hogy jó könyveket olvassanak.
Mikor 1963-ban Kardos Lacit kiengedték végre, Erzsi elővette a kéziratot, betette a fiókjába és várta, hogy Kardos eljöjjön érte. De, mint akkor kiderült, Erzsi már megfigyelés alatt volt, és egy besúgó kollegája megtalálta a kéziratot és jelentette a hatóságoknak. Jöttek is a nyomozók, elvették a kéziratot és elvitték Erzsit kihallgatásokra “magánlakásokba”, és még utánam is jártak, bejöttek az irodámba és elvittek egy köteg 1956-ban általam összegyűjtött napilapot és röplapot. Álldogáltak a ház előtt, mint valaha Pizent őrzői a bolognai ablakom előtt, Erzsi már nagyon ideges volt, mikor azt mondtam, hívjad be már őket egy teára, biztosan fáznak. Erre elnevette magát. (Meg kell jegyeznem, hogy mikor ez történt, akkor már a Nagy Imre emlékiratok már régen megjelentek külföldön: úgy látszik nem csak az a példány volt belőle amit Kardos Laci Erzsinek átadott.)
Közben nekem megjelent néhány közleményem, olyan amihoz az ötletet az 1960-ban tett glasgow-i látogatásom alkalmából merítettem. A glasgow-i kollegák szarvasaggancsokat vizsgáltak, radioaktív stronciumot határoztak meg bennük. Akkoriban voltak kisérleti atombombarobbantások Amerikában és a Szovjetúnióban is és ezektől a radioaktív stroncium világszerte elterjedt. A stroncium úgy viselkedik, mint a kalcium és lerakódik a csontokban, valamint az aggancsokban is. Mivel a szarvasok évente új aggancsokat növesztenek, az aggancs jó indikátor a stroncium elterjedésére.
Mikor hazajöttem Glasgow-ból, éppen jött haza Mari lányom a csopaki gyermeküdülőből és mesélte, hogy társai - ő persze nem - éticsigákat gyűjtöttek és nyersen megették. Ettől jutott eszembe, hogy a csiga jobb indikátora lehet a stronciumnak, mint az aggancs: olcsóbb, súlyban nagyobb része az állatnak, és az anyagot a házához kisebb, jobban meghatározható helyekről gyűjti.
Elmentem a Nemzeti Múzeum állattárába és megkerestem a csigaszakértőt, úgy emlékszem Agócsy Pál volt, aki nagyon szívesen segített, hiszen nem sokan érdeklődnek a csigák iránt. Adott régi csigahéjmintákat, azután elmentünk csigákat gyűjteni mészben gazdag és mészben szegény vidékekre, a Badacsonyba, Tokajba (ahol jó bort kapni), az Alföldre, homokos vidékre, stb. Most már csak módszert kellett találnom a radioaktív stroncium meghatározására. Mégpedig olyat, amihez nem kell drága berendezés. Találtam is olyant, amihez a legdrágább műszer egy Geiger-cső volt, aminek ára kevesebb, mint $10. A stroncium-90 béta sugárzó, bomlási félideje kb. 30 év. Mikor elbomlik, radioaktív ittrium-90 keletkezik belőle, szintén béta sugárzó, és felezési ideje kb. 64 óra. Az ittrium kémiailag úgy viselkedik, mint a kálium, tehát könnyen elválasztható a stronciumtól. Úgy jártam el, hogy először leválasztottam a stronciumot (a kalciummal együtt) az ittriumtól. A leválasztott, még ittrium-mentes stronciumot várakozás nélkül a Geiger számláló alá tettem és megmértem a béta sugárzást. Ezután több napon át mértem a béta sugárzást, ami növekedett amíg az ittrium lassan belenőtt a stronciumba. Ebből a növekedésből számítható ki az eredeti stroncium-90 mennyisége. A minimális mennyiségben jelenlevő rádium (ami szintén úgy viselkedik, mint a kalcium) elenyésző háttérsugárzásban jelentkezik csak, és mivel bomlási félideje több ezer év, nem zavarja a meghatározást. Az egész munka, a szórakoztató mintagyűjtést nem számítva, csak kb. egy hétig tartott, a közlemény megírása néhány napig. Rögtön beküldtem a legjobban ismert és nagy tekintélyű folyóiratnak - a londoni Nature-nek és nagyon megtisztelő módon két hét múlva megjelent. (193, 290,1962).
Ennek eredményeként meghívást kaptam az IAEA (International Atomic Energy Agency) 1963-as konferenciájára Bécsbe. De a meghívást sem postán, sem telefonon nem közvetítették, mert az Erzsi ügye miatt (Nagy Imre kézirat) én is megfigyelés alatt álltam, postámat elfogták, telefonjaimat is, és azt mondták hogy vidéken vagyok. Szóval a későbbi barátom Dietrich Merten továbbra is telefonált és végül is az ÁVO azt hitte, hogy én fontosabb személyiség vagyok, mint amilyen igazán voltam, behívatták Erzsit, ezúttal a rendőrségre, és aláírattak vele egy értelmetlen iratot mely szerint őt soha sem hallgatták ki. Ezzel az eljárást megszüntették, én megkaptam a telefonokat és leveleket, majd az útlevelet is.
A bécsi konferencia és előadás után olyan felcsigázott állapotban jöttem haza, és olyan lendülettel beszéltem angolul, hogy prof. Gilman aki éppen Budapesten járt szakembereket toborozni, hamarosan meggyőződött arról, hogy nélkülem nem tudja megszervezni Accrában, Ghana fővárosában, az élelmiszer-toxikológiai részletet az ottani Institute of Nutrition-ban. Így utazhattam ki, családostul, Accrába, ahol négy évet töltöttünk. Ha nem lett volna a Nagy Imre kézirat közjáték, soha sem tudtam volna rávenni Erzsit, hogy kivándoroljunk, nagyon szerette a munkáját az Széchényi Könyvtárban.
Együtt utaztunk Ghánába Ringelhann Bélával és családjával. Béla orvos volt Egerből. Nem egy osztályon dolgoztunk, de egymás mellett volt a munkahely és a ghanai tudományos akadémia által adott házunk, gyerekeink együtt jártak az accra-i nemzetközi iskolába, ott tanultak meg rendesen angolul.
Ghanában a fő feladatomat azonban nem tudtam ellátni. Nekem nemcsak a laboratórium felszerelését és egyéb berendezését kellett beszereznem, hanem fiatalokat kiképezni alapvető eljárások végzésére, nehézfémek, növényvédőszer maradékok meghatározására, stb. Amint egy kezdő fokozatot az egyetemen már elért fiatalról jó véleményt mondtam, rögtön elküldték ösztöndíjjal valamelyik angol vagy amerikai egyetemre továbbképzésre és mikor visszajöttek mind, kivétel nelkül, a minisztériumba kerültek, iróasztal mellé. Diplomával a kezükben már nem voltak hajlandók piszkos laboratóriumi munkára. Így én ott álltam, évi 8000 dollár fizetéssel, autóval és házzal, de azok a beosztottak akikre számíthattam volna, évi 800 dollárt kaptak, vagy pedig, a laboránsok, akiknek mosogatni, takarítani kellett volna, napi 1 dollárt kaptak, és ennek megfelelően nem dolgoztak. Így én dolgoztam, mosogattam, hogy végezhessem a mikroanalitikai munkát.
A legfontosabb, legeredményesebb munkám a Prestea melletti aranybánya által okozott arzénszennyezés feltárása volt. Ebben a bányában az aranyat hordozó kőzet a pirit volt, ami finom elosztásban volt jelen a bányászott sziklában. A követ megőrőlték, flotációval elválasztották a piritet. A piritet ezután pörköléssel megszabadították a kéntől, és mellesleg az arzéntől, majd az ún. koncentrátumból ciánnal kioldották az aranyat. A cián nem volt probléma, a mosóvíz a folyóba került és ott a cián nagyon rövid idő alatt oxidálodott és nem okozott bajt. De a pörkölő füstje napi 6 tonna arzéntrioxidot engedett ki a kéményen és az egész falut és környékét beszennyezte. A lakósok ivóvizüket a tetőről lecsürgő esővízből nyerték, és az ilyen vízben 4-6 mg/L arzént találtunk. A falu lakósain világosan lehetett látni az arzénmérgezés hatásait, bőrtünetek és belső tünetek is voltak. Megállapítottuk, hogy a kútvizekben 0.1 mg/L alatt volt az arzén, tehát az biztonságos volt. Más felszerelés hiányában a faluban és határán, kb. 50 km körzetben gyűjtöttük a mindenhol található banánfák friss, harmadik levelét, illetve abból egy 10x10 cm-es darabot, és elvittük a laboratóriumba, a vízmintákkal együtt, és a sok munkával járó, de megbízható Gutzeit módszerrel meghatároztuk az arzént.
Mintákat küldtünk egy ottawai laboratóriumba is, ahol modernebb módszerekkel a velünkével azonos eredményeket találtak. Minderről aztán hosszú és részletes jelentést írtunk az illetékes minisztériumnak, de tudomásom szerint semmi intézkedés nem történt, azon kívül amit megtettünk mi: figyelmeztettük a lakosságot, megmondtuk, hogy a kútvíz biztonságos, abból kell inni, és azzal kell lemosni a gyümölcsöket, zöldségeket. Az egyetlen kifejezett kivánsága a minisztériumnak az volt, hogy ne hozzuk nyilvánosságra a megállapításainkat. Későbben, egy torontói tudományos kongresszuson azután elmondtuk megfigyeléseinket. Ebben a munkában Charles Farmilo, kanadai kolléga volt társam. Néhány év múlva, már itt Kanadában, tudomásomra jutott, hogy ghanai vegyészek újra megvizsgálták a helyet, és a közelben lévő még nagyobb aranybányát (Kumasi), modernebb módszerekkel, és ugyanazzal az eredménnyel.
Ghanában a továbbiakban csak rutin laboratóriumi munkát végeztem, permetezőmunkások vér-kolineszteráz vizsgálatát és hasonlókat. Volt egy komolyabb ételmérgezesi eset: mikor 1966-ban Nkrumah elnök megbukott, Ghanábol kiutasították a szovjet és keletnémet szakértőket, a magyarokhoz nem nyúltak. A szovjet szakértők elmentek egy Accrához közel eső gazdaságból, ahol kukoricatermelés folyt, a Szovjetúnió által adott csávázott vetőmaggal. A ghanaiak azután széthordták a gazdaság készleteit és a higannyal csávázott magokat megették. Sok ember meghalt. Ezen persze nem segített már, hogy laboratóriumban megállapítottuk, hogy tényleg higanymérgezés történt.
1968-ban ghanai szerződésem lejárt és én időben, a szerződés lejárta előtt egy évvel felkerestem a kanadai követséget és megkérdeztem, hogy milyen feltételek mellett kaphatnék bevándorló vízumot. Hamarosan közölték, hogy saját jogon, képzettségem alapján, kapunk ilyen vízumot, nem kell kanadai személyes meghívás és garancia. Így szép titokban, mármint a magyar követség tudta nélkül megkértük a vízumot, megtörtént az orvosi vizsgálat és készültünk az útra. Nagyon vigyáznunk kellett, hogy a magyar követség ne tudja meg, mert közbeléphettek volna. Elutazásunk előtt a kanadai nagykövetség egy búcsúvacsorát rendezett részünkre. De, hogy titokbantartsák a vacsorát, a magyar követség miatt, azt mondták, hogy nem nekünk szól, hanem Charlie Farmilo részére rendezik, mi csak vendégek vagyunk. Végre júniusban elindultunk, Párizsban töltöttünk először két hetet, majd egy nappal a Bastille emlékünnep után, tehát július 15.-én elindultunk Kanadába, Montrealban szálltunk le ahol Erzsi régi ismerőse George Gottlieb (aki diákkorában Erdészéknél lakott), várt ránk és vitt a hotelbe, ahol az első két hetet kifizette.
Ezután jött a munkakeresés, a kanadai elhelyezkedés.
Copyright Gabor Sandi 1998-2024
Disclaimer: Everything on this site was written and/or prepared at the author's discretion. The author has tried to be accurate where facts are presented, but this does not mean that these facts are necessarily accurate. People needing more reliable information should refer to appropriate sources presented, on the Internet or elsewhere, by authoritative professional or academic bodies.
To get in touch with the webmaster, send an e-mail to g_sandi at hotmail.com.
Flags on this site are from the FOTW Flags Of The World website.